Nem kerülhetem el, hogy dolgozatomat ne a szerző bemutatásával kezdjem, hiszen csak így lehet egy művet a megfelelő kontextusba helyezni, a megfelelő módon értelmezni. Bibó István, 1911. augusztus 7-én született. Apja etnológus, könyvtárigazgató volt a szegedi egyetemen. 1929-től a szegedi egyetem jogi karán, majd 1933-34-ben Bécsben, 1934-35-ben Genfben tanult állami ösztöndíjjal. A királyi ítélőtáblán, majd a királyi törvényszéken joggyakornokoskodott, 1938 júniusában bírósági jegyző lett. 1938 novemberétől az Igazságügy minisztériumban dolgozott. 1937 októberében részt vett a Márciusi Front programnyilatkozatának szövegezésében. 1944 nyarán fogalmazta meg "Békeajánlat"-tervezetét. A német megszállás alatt minisztériumi állását felhasználva menleveleket állított ki zsidó származású polgároknak, ezzel sok embertársa életét mentve meg. 1944. október 16-án a nyilasok letartóztatták. Néhány nap múlva kiszabadult, ezután illegalitásba vonult. 1945 februárjától Erdei Ferenc felkérésére hivatalt vállalt az Ideiglenes Nemzeti Kormány Belügyminisztériumában. 1945 márciusa és 1946 júliusa között a Belügyminisztérium közigazgatási osztályát vezette, Erdei Ferenccel együtt a megyerendszer reformján dolgozott. 1945. július és 1946. október között a Jogi Reformbizottság Nemzeti Parasztpárt által delegált képviselője volt. Részt vett a választójogi törvény (1945. évi VIII. tc.) és a november 4-i választás előkészítésében. A választások utáni feszült belpolitikai helyzetet elemezve tette közzé a Valóság 1945. októberi számában A magyar demokrácia válsága című, nagy vitát kiváltó cikkét. A hivatalos állásponttal szemben ellenezte a magyarországi németek kitelepítését. 1946. júliustól 1950-ig a szegedi egyetem tanára volt. 1946 júliusában a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. 1947-ben adta ki A kelet-Európai kisállamok nyomorúsága című könyvet. 1946-1949 között a Kelet-Európai Tudományos Intézet tanára, majd elnöke. 1950-től könyvtárosként dolgozott az Egyetemi Könyvtárban. A forradalom alatt 1956. október 30-én részt vett a Nemzeti Parasztpárt (november 1-jétől Petőfi Párt) újjászervezésében. November 2-án a párt Farkas Ferenccel együtt miniszternek jelölte az újjáalakuló Nagy Imre-kormányba, így november 3-án államminiszterré nevezték ki. November 4-én Tildy Zoltánnal együtt tárgyalt az Országgyűlés épületét megszálló szovjet csapatokkal, s még aznap kiáltványt fogalmazott meg, mint a törvényes kormány egyetlen képviselője. Az épületet csak november 6-án hagyta el, tisztsége alól Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke mentette fel november 12-én, a Nagy Imre-kormány menesztésével. A Nagy-budapesti Központi Munkástanács az ő tervezetét fogadta el tárgyalási alapnak. Bibó december elején K. P. S. Menon indiai nagykövettel tárgyalt, és átadta neki a Nyilatkozat Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról címet viselő, Farkas Ferenc-el, Varga Istvánnal, Féja Gézával és Tamási Áronnal közösen megfogalmazott nyilatkozatát. 1957. február és április között fogalmazta meg Magyarország és a világhelyzet című tanulmányát, melyet sikerült Londonba juttatnia, ahol meg is jelent. 1957. május 23-án letartóztatták és 1958 augusztusában életfogytiglani börtönre ítélték. 1960. április 20. és november 24. között Márianosztrán tartották elkülönítésben a váci éhségsztrájkban való részvétele miatt. Az 1963. évi amnesztiával szabadult. Nyugdíjazásáig a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában dolgozott. Nyugdíjas évei alatt munkáit rendezte, fordításokat vállalt, kisebb műveket publikált. 1976-ban Londonban jelentette meg a magyar hatóságok megkerülésével A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai című művét angol nyelven. 1979. május 10-én halt meg Budapesten. Az Óbudai temetőben rendezett temetésén Kenedi János és Illyés Gyula mondott gyászbeszédet; ez volt az ellenzék első nyílt fellépése.[1]

Már ezen az életpályán keresztül képet kaphatunk Bibó István XX. századi  jelentőségéről, azonban van egy anekdota, amely véleményem szerint egy kicsikét közelebb vihet minket az íróhoz.

Amikor 1956 októberében a szovjet csapatok bevonultak Budapestre egy csapat szovjet katonaeljutott az országházba, ahol találtak egy csendes, szemüveges embert, az írógépnél ülve. Mivel azt hitték, hogy valamiféle hivatalnok, hagyták, had dolgozzon tovább. Bibó István ült az írógépnél, és az

Bibó munkássága a társadalom- jog- és a politikatudomány sok területét érintette. Azonban, ha néhány szóval kellene összefoglalni azokat a főbb problémákat, amelyek életművét meghatározták, azt mondhatnánk, hogy egész munkásságát jellemzi az európai társadalom-fejlődéskutatása, a szabadságjogok és a szabadság kérdésének tanulmányozása, a Kelet-európai régióban valamint Európa-szerte. Ezek az alapkérdések rendszeresen előtűnnek írásaiban, határozták meg Bibó István európai látószögét is: a szabadságeszme és a demokratikus intézmények kialakulásának folyamatát mindig összeurópai perspektívából vizsgálja, eközben azonban megkülönböztetett figyelmet szentel annak a térségnek a vizsgálatára, amelyben élt és alkotott,vagyis Közép- és Kelet-Közép-Európának. Módszerére, szemléletmódjára az is jellemző, hogy mindig a nagy összefüggések megragadására törekszik, melyeket akár több művön keresztül is végigvisz. Bár a kutatási eredményeit reprezentatív, nagy művekben sohasem tudta összegezni, írásainak jelentős része befejezetlen kézirat maradt, amelyek csak halála után jelenhettek meg. Azoknak az elveknek és kategóriáknak körvonalai bontakoznak ki művei megismerése során, melyeket egy modern, szabadságra épülő társadalomnak magáévá kell, hogy tegyen, s mint etalon kell, hogy tekintsen.[2]

1. Az európai nemzetek és a modern nacionalizmus kialakulása

Bibó szerint a nacionalizmus nem újkori jelenség, mint ahogyan azt sokan állították és a Francia Forradalomhoz kötötték. „A nemzethez fűződő politikai folyamatok tömegmozgalmakká, az érzelmek tömegérzelmekké” váltak. Ez a változás azonban a különböző nemzeteknél különbözőképpen ment végbe. Egyes országokban simán zajlott le ez a folyamat, valahol a robbanásszerűség volt a jellemzője az átalakulásoknak, volt olyan ország is ahol véres események kísérték a társadalmi változásokat. Akadt olyan is, ahol ez a fejlődé egyszerűen hatástalan maradt, zsákutcába jutott. A modern nemzetek kialakulásáról, s ezen folyamatok jellegzetességéről a Kelt-Közép európai régióban szól Bibó István 1947-ben kiadott könyve.[3]

Nézete szerint egypár, ideiglenes korszaktól eltekintve, melyek „a nemzeti  keretek megalakulásának, helyi változásainak és osztódásainak kritikus időszakai”[4] voltak ( ezek az 5–6. sz., 10.sz. ez a két dátum népvándorlás két hullámát jelöli, 15–16.sz. a nemzeti királyságok létrejöttét, és 19–20 pedig  Európa modern arculatának létrejöttét) az Államhatárok és nemzeti keretek állandóságot mutattak. [5] A nemzetek erős kohéziót hoztak létre és nem estek szét pusztán a helyi hatalom erősviszonyainak megváltozásától. A Római Birodalom romjaiból, ezek „újrafelosztásából” kezdődött a nemzeti államok Európájának kialakulása (5-6. sz.). Az egyes birodalmak határai idővel elérték a Római Birodalom egykori határait, s a 9.-10. századra létrejöttek azok az államok Nyugat és Közép-Kelet Európában, melyek nekivágtak a középkornak (Gallia, Hispánia, Britannia, Itália, Lengyelország, Magyarország, Csehország). A Kelet-Európában és a Balkánon lévő királyságok valamivel később jöttek létre. A nemzeti keretek egzaktabbá válása azzal folytatódott, hogy a XIII. sz. ban megerősödött a francia,az angol és a spanyol királyság,  s kezdte meg a német és olasz királyság a „súlytalanabbá válását” [6]. A francia és német területek között területeken létrejött a németalföldi szabadságharc folytán a független holland és belga nemzet, ekkor válik ki Svájc a német birodalomból. A Dél-Európai országokban is végbement ezen folyamat, hiszen ekkora befejeződik a Pireneus-félsziget megtisztítása az araboktól s válik külön a Spanyol és Portugál nemzet. Az első „népies nacionalista” is ekkor jelenik meg Jean d’Arc személyében, aki először adott hangot azon nemzeti gondolatoknak, melyekben a nemzeti együvé tartozás már, mint közösségi érzés fogalmazódik meg, mégpedig ezt a hatást csak erősítette, hogy idegen hatalom próbált beavatkozni a nemzet életébe. Ekkor azonban a nyelv még nem számított egységesítő erőnek. Ugyanis nem azért volt egy-egy ország egynyelvű, mert az állam határokat összehangolták az etnikai, vagy nyelvi határokkal, hanem azért, mert az uralkodó rend azt egynyelvűvé tette. Ezt talán az is bizonyítja, hogyha ma végignézünk Európa térképén, találunk jó csomó olyan nyelvi határvonalat, mely valaha létezett politikai határokat mutat meg: Francia-Vallon, Francia-Katalán Dán- és Svéd – Norvég nyelvhatárok.[7]A modern állam használta a nemzet politikai életét, s a városi polgárság is egyre aktívabb szerepet vállalt. A francia forradalom, ebbe a folyamatba robbant bele és bizonyította be annak a folyamatnak a végét, mely már a középkor óta végbement. A nemzeti érzés, amit eddig a harmadik rend birtokolt, szép lassan átcsúszott az alsóbb néprétegek kezébe, s hatalmuk a forradalom alatt teljesedett ki.[8]

2. Közép- és Kelet-Európa területi státusának felborulása és a nyelvi nacionalizmus kialakulása

A 18. századra modern demokratikus nacionalizmus kizárólag azokban az államokban alakulhatott ki és verhetett gyökeret, melyeknek nemzeti fejlődését nem zavarták olyan tényezők, mint például a politikai belharcok (német- és olasz területek), vagy az Oszmán hódítás (Kelet-Európát) ilyen államok voltak Nyugati- európai államok (Franciaország, Nagy-Britannia, Belgium, Hollandia, Spanyolország, Portugália). Mindkét negatív tényező hatással volt a Habsburg Birodalom létrejöttében. A Habsburgok hatalma kezdetben pont olyan állam volt, mint az előbb felsoroltak (tehát egységesítő nacionalizmus), egészen addig, amíg területe ki nem terjedt olyan, már létező államokra, mint például a Magyar, vagy a Cseh királyság. Kezdetben a német császári cím mellé (mint egy kiegészítésként) csatolták hozzá a magyar és cseh királyi címet. Amikor a történelmi sajátságok folytán a császár kezdett kiszorulni a német területekről (Osztrák örökösödési háborúk),kezdődött meg  Mária Terézia, és II. József részéről  valamiféle osztrák öntudat kidolgozását a Duna menti államokban. Mielőtt azonban termést hozott volna ez a tevékenység, ide is elért a francia forradalom modern, demokratikus nacionalista szelleme és az osztrák erőfeszítések szertefoszlottak. Az osztrák birodalom tehát magába fogadta ezen népeket (cseheket ,magyarokat, olaszokat) ,de nem tudta „feloldani” őket az „ausztriai” tudatban.[9] Viszont ezeknek a népeknek szembesülniük kellett azzal a tudattal, hogy hiába hárították el az „osztrák nemzeti érzést” saját érdekeik védelmében, a nemzeti érzésük még kiforratlan, kezdetleges. Hiányzott a politikai kultúra és apparátus, a megfelelő gazdasági keretek, az alapvető államiság. Épp az államiság hiánya miatt más háttérre nem támaszkodhattak, mint az azonos nyelvet beszélő emberek csoportjára, akiket  bázisként használtak. Ekkor lett fontos a nyelvi nacionalizmus, mely tipikusan kelet-európai jelenség. Azon egy nyelvet beszélő népek, melyek felismertét a történelmi határaikon kívül élő nyelvrokonaik létét, a történelmi határokat kitolva be akarták olvasztani őket , megvalósítva ezzel az egynyelvű államot. Természetes, hogy ezen államok sem nyelvészeti alapon jöttek létre, hanem alapjukat olyan korábbi államképződmények alkották, amelyek a középkorból maradtak rájuk (Lengyelország, Magyarország) az olyan nemzetek, melyek nem rendelkeztek ilyenféle hagyományokkal, olyan történelmi folyamatok által kovácsolódtak össze, mint például a szlovákoknak a magyar nacionalizmussal szembeni védekezés volt.

Az ilyen, nemzetiségekre épült államok határai nagyfokú labilitást jelentettek, szemben a Nyugat-Európai, a tényleges politikai erőviszonyokat tükröző határaival szemben, mert mivel a nyelvi, etnikai határok nem elvágólagosak, vélt, vagy valós igényeket örökös határkonfliktusokat, viszálykodásokat idézve elő a szomszédos népek között.

3. A három kelet-európai történeti állam összeomlása

A harmadik részben Bibó rátér a három kelet- európai állam taglalására, mert Lengyelország, Magyarország, és Csehország összeomlása olyan jellegzetességekkel bír, melyek szerinte egyrészt döntő szereppel bírnak az európai államrendszer összeomlásában, másrészt  ezen államok politikai karakterisztikája mutatja meg legjobban a régiós problémák okainak legjellemzőbb vonásait. A Habsburg monarchia "államkonglomerátuma" volt a hibás a kelet-európai összeomlási folyamatokért. Hiszen a kohézió nélküli állam helyett, akármelyik történelmi keretekkel rendelkező állam képes lett volna ellátni feladatát, a Duna-menti területek összefogását, de ezek az államok Monarchia szétesése után már képtelenek voltak felvenni ezt a szerepkört. jellemző, hogy e három ország fontos szerepet játszott a II. világháború kitörésében. Magyarország volt az első, mely német befolyás alá került, Csehország problematikája 1938.-ban, Münchenben jött elő, s a pokol Lengyelországban kezdődött el egy évre rá.

Lengyelországot  etnikai kettősség jellemezte (lengyel és orosz). Ez pedig mindinkább nagyobb csábítást jelentett a megerősödő orosz államnak. Nyugat-Poroszország pedig a másik oldalról fenyegette az államot, míg a harmadik ország, akinek még annyi történelmileg megalapozott igénye sem volt a területre, mint Nyugat- Poroszországnak, az a Monarchia volt. Így az ország a feldarabolás sorsára jutott. A negyedik felosztás (1815) után Lengyelország megszűnt létezni, s száz évnek kellett eltelni, hogy újra életre hívják az országot. Az első világháború után azonban  elkövetik azt a hibát, hogy jelentős számú orosz kisebbséget integrálnak országukba, és borítékolható volt az újabb orosz beavatkozás. Ami be is következett és vezetett Lengyelország ötödik felosztásához.

Alapjába véve Magyarország helyzete is merőben hasonló, hiszen az állam területe nagy arányban tartalmazott nem magyar nemzeteket. Ezen nációk a segítséget saját függetlenedésükhöz Magyarország ellenében, a Habsburgoktól várták, méghozzá joggal. A magyar vezetők abba vetett bizalma, hogy Magyarország demokratikus szabadsága a nemzetek demokráciáját is magával fogja hozni, téves utópiának bizonyult, melynek keserű következményeit a Szabadságharc 1949-es éve fogja elhozni, hiszen miután a magyar nemzet nemcsak a Szent Szövetség zászlaja alatt felvonuló Osztrák, majd Orosz erőkkel találta szembe magát, hanem az ország területén elhelyezkedő nemzetiségekkel is. A kiegyezés utáni helyzet lehetőséget adott Magyarországnak, hogy rendezze a kisebbségekkel a problémás viszonyt, azonban ez ismét elmaradt, s az ekkoriban megalakuló nemzetállamok nagy csábítást jelentettek a magyar területeken élő nem magyaroknak, egy esetleges elszakadásra. A lehetőség adott is volt az első vesztes világháború után. Európa elhamarkodott, hibás békeszerződéssel sújtotta az országot, hiszen nemcsak az elszakadásra "megérett" területeket távolította el, hanem sok magyar ajkú részt is. Innentől kezdve a magyar nemzet sértett öntudata biztosította a következő háborúban való részvételt, és az sem volt kérdés, hogy melyik oldalon.

Csehország alapvető problematikája is az ott élő két nemzetből fakadt (cseh és német). A Habsburg uralomtól kezdve a német-orientáltság megnőtt, a tovább élesedett konfliktus egyik oldalról szláv szolidaritásról a másikról német egységről szólt a 19. századra. Az első világháború után megalakult Csehszlovákia, melynek két eszmei alapja volt, az egyik a demokrácia, a másik pedig a versailles-i határok sérthetetlensége. A demokráciával nem volt probléma, mert a cseh politikai kultúra fejlettebb s optimistább volt akármelyik, a régióban fellelhető társánál. Amikor a második világháború előestéjén, mielőtt még Hitler bekebelezte Csehországot már feltűnt, hogy sem a szudéta- németek sem a felvidéki magyarok, de még a szlovákok sem éreznek közösséget Csehszlovákiával. A nagyhatalmak pedig kettéosztották az országot, az etnikai elvekre hivatkozva.

Egyik kelet-európai állam sem vette észre, hogy szétesésük, felosztásuk része volt egy megállíthatatlan, visszafordíthatatlan folyamatnak, mely Kelet-Európa fejlődésének része volt. Csak a sértődöttség és a megcsalás érzése maradt ezen népekben.

4. Közép- és Kelet-Európa politikai kultúrájának deformálódása

A Rajnától keltre, Oroszországtól nyugatra eső terület politikailag furcsa defektusokban szenvedett. A nacionalizmus agresszív fajtája, a politikai kultúra fejletlensége és antidemokratikus volt az oka, hogy nem volt képes felvenni a tempót a Nyugattal. Alapja, hogy a nyugati értelemben vett feudalizmus, a hűbéri láncolat nem jutott el ezen területig, itt csak egy furcsa, torz "uniformizált jobbágyság" jött létre, amire lehetetlen volt építeni a későbbi polgári fejlődést (például a városi polgárság, mint egybefüggő társadalmi réteg hiányzott). A politikai hatalmat arisztokrata nagybirtokosok, katonai klikkek, birtokolták ezeken a területeken. A nemzeti érzés pedig egy olyan valami volt, amit létre kellett hozni, helyre kellett állítani, hogy hűek legyenek a "szép emlékekhez". Ezek a nemzetek megérezték és félték a "nemzethalál" fogalmát, amit nyugaton csak messziről ismertek. Sajátos kelet-európai fogalom és művelet, a nemzeti öntudat felébresztése és ébrentartása, amely más nemzeteknél nem lett volna értelmezhető, hiszen a nyugat-európai nemzetek (pl. angol, vagy francia) öntudta akkor éber, amikor az szükséges, és ha egyszer már ébred, mért lenne kérdéses, hogy milyen (nevezetesen az angoloknak angol, a franciáknak francia). A kelet-európai folyamatokat tekintve  fontos volt, hogy a közösség ügye és a szabadság ügye egy legyen, tehát a demokratizmus és a nacionalizmus (a két egy tőről fakadó eszmerendszer) egymást nem zavarva, kiegészítve, azonos mértékben hasson. Ez azonban nem következett be, s létrejött a felülről irányított antidemokratikus nacionalizmus. A társadalmi vezetésben is megtestesült ez a fajta probléma, hiszen míg nyugaton a társadalom elitje, amely a lendületet vitt a nemzeti fejlődésbe jogészokból, értelmiségiekből, politikai írókból állt össze, addig Közép- és Kelet-Európában a nemes, a katona töltött be hasonló szerepet. Ezek a társadalmi csoportok pedig nem katalizálták úgy a társadalmat. Az értelmiség szerepe abban is jelentős, hogy azok az írok, költők, nyelvészek, történészek, etnográfusok, melyek a nemzet újjászületését, ápolását tették meg műveik céljának, kitűnő alapot nyújtottak a későbbi zavaros politikai nézeteknek, filozófiáknak, melyek megfertőzték a régió életét. A tudomány elveszett önnönmagáért létezni, s a nemzeti érdeket kezdte el szolgálni. Az értékek háttérbe szorulása, a nemzeti cél érdekében olyan, nem egészséges mértéket ért el, hogy ha  a legőrültebb lépéseket a nemzet érdekében valónak vallották, minden cselekedet megbocsátható volt. Ezek a komponensek járultak hozzá, hogy a polgári fejlődés defektusai létrejöttek a vizsgált területen, amelyek kihatottak a politikai, gazdasági, fejlődésre is, amelyek miatt lehetetlen volt a Nyugat-Európával felvenni a versenyt.

5. A területi viták nyomorúsága

A területi viták konfliktusait az súlyosította a leginkább, hogy azok a Kelet-Európában lévő népek egymásközti viszonyait sújtották leginkább, fertőzve van kicsinyes vitákkal, melyek a külső szemlélő számára kibogozhatatlanok. Az egyik ilyen probléma a nyelv kérdése, amely ezen régióban különlegesen problémás téma. Ezt a fajta vitát természetesen nyugaton is ismerik, létezik de ott sokkal semmiképpen sem létkérdés (általában az értelmiség képviselői vitatkoznak erről). Kelet-Európában a megsemmisüléstől való félelem vezérli ezeket a vitákat, a bizonyítékok felmutatásának kényszere. Ez már "nyelvi háború" melynek tétje is van, mert a területek jogos igénye a nemzetiségektől, a beszélt nyelvtől függ. S ezért érdemes vállalni áldozatokat is. A kisebbségeket. Hiszen ekkor jönnek elő azok az eszközök, a mit már jól ismerünk: kisebbségi iskolák hiánya, hivatalos ügyek csak egy nyelven és a többi antidemokratikus módszer arra, hogy a kisebbség életét ellehetetlenítsék. Ahogyan Bibó is írja, groteszk igazán csak akkor lesz a helyzet, ha megfordulnak az oldalak egy döntés következtében és a most már hatalmától megfosztott többség kapja vissza mindazt az elnyomást, amit eddig ő fejtett ki. Ilyenre nem egy példa volt Közép-Európa abszurd történetében. 

6. a területi viták megoldása és Kelet-Európa konszolidálása

Az előbbi fejezetekben végignéztük a térség problémáit, azok kialakulását. A területi viták mibenlétét, a nemzetek nacionalizmusának agresszív és kirekesztő voltát, a politikai irrealizmusra való hajlamot. A konszolidáció reményét azonban nem szabad elvetnünk, sőt keresnünk kell a lehetőségeit. Volt már lehetőség erre, mégpedig 1912.-ben illetve 1918.-ban amikor a terület felszabadult az Oszmán, illetve Habsburg fennhatóság alól. A második világháború után nyílott új lehetőség erre, s például Bibó is nagyon bizakodva tekint előre a XX. század második felére, ne feledjük a könyv 1947.-ben íródott, amikor még senki sem tudhatta a szovjet vezetés szándékait Kelet-Európával. A szerző szerint a nemzeti határok elérték végső formájukat, (érdekesség, hogy példának hozza fel a Jugoszláviát is, bízva a nyelv összetartó erejében, amely - mint később láthatjuk - nem lesz elegendő erő, s nem Bibó számításai szerint alakul majd az ország sorsa), a területi követeléseik kielégülést nyertek, mindez azt jelenti, hogy nincs további ok a konfliktusra, a konszolidációnak nincs akadálya. Sokszor emlegetik, hogy a térség kevert etnikum miatt nem lehet megfelelő határvonalat húzni. Csak ott van probléma ezeken a területeken, ahol a történeti és etnikai határ ütközik össze. Három ilyen konfliktussal terhes terület van Kelet-Európában egyik Danzig és a hozzá tartozó korridor, a másik az Égei-tenger északi partjáért folyó Román-Bolgár vita, a harmadik pedig a minket érintő Erdély kérdése. Esetleges megoldás lehetne egy, a nemzetek feletti föderáció létrehozása is, azonban mint láttuk a történelem során volt már ilyen és épp abból adódóan nem működött, hogy nemzetek feletti volt. Nem azért kell belemenni egy föderációba, hogy problémákat tusoljunk el vele, hanem hogy új perspektívák nyíljanak. MArad tehát az a megoldás, hogy elfogadjuk határainkat. Elfogadni viszont csak lélektanilag megszokható, elfogadható határt lehet, s a jó határt meg kell védeni a revizionista gondolatoktól. A másik ösvény, amely félrevezet, a határkérdés morális síkra való terelése. Ha az államhatárokat hozzá kell igazítani a nemzethatárokhoz, akkor kell a vesztes, kisebbségben lévő államok legfőbb fegyverét az "igazság" hangoztatását kiküszöbölnünk, a győztes államoknál pedig az "érdem" ez a  kulcsszó, melyet hangoztatva területi gyarapodást kívánnak elérni, egymással szemben. A konszolidálás viszont egy objektív folyamat kell, hogy legyen, ehhez hasonló moralizálások nem szabad, hogy befolyásolják. A harmadik idevágó kérdés a népek önrendelkezési joga. Ugyanis a nyugati "békecsinálók" az előbbi fogalmat eddig csak Nyugat-Európára használták (lásd.: az Amerikai Egyesült Államok létrejötte, vagy Belgium elszakadása Németalföldtől stb.). Amikor az elvet kiterjesztették Kelt-Európára is, meglepődtek, hogy hirtelen mindenki népszavazást  kér minden apró területre. Ugyanis ők arra számítottak, hogy az önrendelkezés segítségévvel nemzetek fognak majd felszabadulni, elszakadni, esetleg egységesedni és nem pedig regionális területi viták indító oka lesz.

Ha egy terület nem egyezik az etnikai határral kétféle megoldás lehetséges, a konszolidáció fogalmán belül (tehát agresszió nélkül). Az egyik a népszavazás kérdése. Ebben az esetben azt kell szem előtt tartani, hogy csak ott alkalmazzunk népszavazást, ahol a nyelvi határok egzaktak és világosak, hiszen a szavazás a megbékélés eszköze és nem a zavarkeltéseké. A másik  fontos dolog, hogy ne legyen megismételt népszavazás, hiszen egy ilyen, az előbb említett biztonságot veszélyezteti (főleg ha az elsőhöz képest ellenkező irányban sül el). Ha az államhatárt nem lehet elmozdítani, a másik lehetőségünk az ott élők elmozdítása, a határ megfelelő oldalára. A népesség cserével azonban nagyon óvatosan kell bánni, mert ugyan láttunk egészen kecsegtető példákat ( a görög-török népcserét követően szinte eltűntek a két ország közti konfliktusok a térségben), de embertelen módját is megfigyelhettük a folyamatnak a hitleri időkben. Viszont ezzel a megoldással eltűnne Kelet-Európából az utolsó támpont: a nemzetiségek helye a térképen. Arra várnának ekkor a nemzetek, hogy mikor lehet népcsoportokat kitelepítve az ő helyükre beköltözni, és ez semmivel sem jobb, mint a határviták.

Azonban a nemzetközi konszolidáció elméletét tekintve gondolhatnánk, hogy csak utópia hiszen a békekötéseknél úgyis csak az aktuális erő dominál. Ebben valamilyen szinten van igazság, azonban van valami amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ez pedig a jó békekötés technikája.

6. A jó békekötés technikája

A békekötések erkölcsi szerződések, amelyben a legyőzött ugyan beismeri a saját vesztes pozícióját, mégis önszántából megy bele a szerződésbe. Tehát olyan szerződésre van szükség, amelynél a legyőzöttnek inkább érdekében álljon betartani a feltételeket, mint megszegni ugyanazokat. A "jó béke" tudománya a  18. századra fejlett ki igazándiból. Próbálta a veszteségeket, a tényleges katonai áldozatokat a minimumra lecsökkenteni. A folyamatos alkudozás, területi engedményeken kompenzációkon alapuló, "bosszú nélküli" békék sora a Napóleoni háborúkkal ért véget. A Bécsi kongresszus már nem tudott bosszú nélkül gondolkodni, nem törődött azzal a legyőzött nemzet ki tudja- fizetni a meghatározott jóvátételt. Azonban a Szent Szövetség létrejöttével ezt a folyamatot vissza lehetett fogni, és majdhogynem az első világháború végéig tartani lehetett, ahol azonban kicsúszott a gyeplő a béketeremtő felek kezéből. Bibó ezen a ponton rátér a '45 utáni békék lehetőségeire, sarokpontjaira. Az egyik ilyen kérdéskör az elvtelenség és az opportunizmus kérdése. Hol vannak azok az elvek, amit jelen pillanatban alkalmazni lehet, kérdezi a szerző és természetesen nem hagyja megválaszolatlanul a kérdést. Szerinte az elvek már adva vannak és szilárdak (erről szólt az előző, 6. fejezet) tehát egymásból kiinduló, egymást kiegészítő és kijavító láncot kell kötnie 1815, 1919 és 1946 békéinek. A második kérdés, a gyakorlati alkalmazás kérdése volna. A gyakorlati alkalmazás a népszavazás és népcsere problematikája, az elveket már az előző fejezetben lefektettük, nevezetesen: a népszavazás egyértelmű etnikai területeken folyjon csak le, egyszeri legyen és nem megismételhető, a népességcsere pedig legyen egyfajta végső megoldás, mindenképpen kölcsönös cseréről legyen szó, legyen ellenőrzött, valamint ne legyen megismételhető és visszafordítható.

Hogy vajon a következő (1946-os) béke milyen lesz, ezt Bibó nem tudhatta, annyit érzett, hogy sok jót nem ígérhet. Szerinte a Kelet-Európai népeket meg kell akadályozni a területi követeléseik újbóli felhánytorgatásában. Ha belegondolunk ez a megszálló szovjeteknek, és az általuk hatalomra segített politikai erőknek sikerült is a század folyamán, hiszen az irredentizmust, nacionalizmust sikerült visszaszorítaniuk, és a kommunizmus alatt a nemzetiség, mint olyan háttérbe szorult. Bibó zárásként leírja, hogy fontos terület a kelet-és közép európai térség, hiszen mindkét világháború innen indult ki, a Németországtól elterülő kis népek anarchiájából. És ha nem rendezzük kellő képen a kérdést akkor a harmadik világháború még rombolóbb lesz. Bibó István, nem előre láthatta a bipolarizálódó világot, s hogy ez a térség csak egy lesz a két hatalom erő fitoktatásainak színhelyei közül. A Kelet-Európát lezárt vasfüggöny megakadályozta az országokat abban, hogy az 1945- utáni békék sérelmein morfondírozzanak, mert a szovjet diktatúra alatt kormányaik nem foglakozhattak a kérdéskörrel. Ezen kívül az ellen a béke ellen, melynek létrehozásában a Szovjetunió is részes volt, a világháborút követő években senkinek sem volt mersze ágálni. Az irredentizmus a jobboldaliság elnyomatás alá került a rendszerváltásig. '89 után azonban, mint a nemzet tudatalattijából a nem kezelt, elnyomott probléma feltört, s problémát jelent napjainkban is. Bibó István könyve ezért is kell, hogy ott szerepeljen a polcokon, az olvasmánylistákban. Mert nem szabad hogy a könyv újra aktuális legyen, újra utat mutasson. A könyv maradjon egy groteszk, nyomorúságos kor dokumentációja.