Szent Iván - hajnala

A sötét még biztos lábakon állt, amikor leszálltam a vonatról. Ahogy letettem a lábamat a földre, a kavicsok megcsikordultak a lépés alatt, és amikor elindultam az úton a ritmusok még tördelték a valóságot a fejemben. Megtettem az első pár lépést, majd elsuhantak mellettem azok a „tereptárgyak” amik a megtett távolságot jelzik nekem. A hársfák az állomáshoz vezető úton, vagy a gyár rég nem használt kopott kapuja talán senkinek sem jelent semmit, de nekem pontosan megmondta, mennyi van még hátra az útból, az otthonig. A kutyák kivételesen békések voltak ezen a fülledt júliusi éjszakán, az egy-két elejtett morrantás csupán „informális jellegű” volt, ami jelezte nekem, hogy „látlak idegen, de most nincs erőm jelezni,hogy Te egy betolakodó vagy az én területemen”, vagy az eltűnőben lévő Hold felé intézték ezeket a közléseket, büszkén tudatva, hogy megint sikerült elkergetni a sápadt kukucskálót az égről, ahogy minden este. Mert éjszaka volt még, a hajnalnak még semmi nyoma nem látszott.  Elértem az erdőt, ahonnan hideg áradt kifelé, és csend. Meg is borzongtam egy pillanatra, de aztán szedtem a lábaimat tovább az aszfalton, ami ekkor gyógyította be a nappal szerzett hólyagokat vastag szurok-bőrén.

Nem is vettem észre, amikor kilépett az erdő kristályos szürkeségéből. Hogy’ is vehettem volna észre, amikor siettem? Úgy siettem, ahogy csak az tud, aki hazafelé tart. Pedig már kint járt az erdőből és várt. Megérkezett, de tudta, hogy egy kicsit korán jött, egy kicsit elszámolta magát, ezért leült a kilométerkőre. Ekkor vettem észre Őt, s visszafogtam lépteimet, mint aki hirtelen templomba ért, majd megálltam. Ült egymagában, figyelte azt a bizsergő csendet, ami csak ilyenkor van. Ilyenkor, amikor az idő senkié. Az éjszaka már nem tart rá igényt (talán ereje sem lenne hozzá, hogy megtartsa magának), Ő pedig még nem kezdheti meg, amiért idejött. Tudta jól, hogy ez lesz az év leghosszabb napja, talán ezért is jött egy kicsit korábban a megszokottnál.

Valahol, amerről jöttem, vonat csattogott el, s a csend-jég, amit feltört, azonnal hártyás lett,majd befagyott mögötte. Hiányzik még valami - gondoltam - ezért nem indul meg. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni, mintha leselkednék. Meglesnék valami intim, belső történést, nem is értettem egy pillanatra, hogy mit keresek itt.

A csend egyre feszültebb lett, nőttön-nőtt. A fák abbahagyták a susogást, és növesztettek egy újabb évgyűrűt, a kutyák nem ugatták az elveszett holdat, az idő talán ilyenkor váltott ruhát és megtörölte ráncos homlokát.

Ekkor, mint egy szimfónia kezdeteként belehasított a térbe egy madárfütty. A hajnal felállt a kilométerkőről, s mint ha nem hallotta volna jól, körülnézett. Fényes szemei végigcikáztak a tájon, s magukba foglalták azt. Ekkor vett észre engem is. Nagyon elszégyelltem magam. Magyarázkodni kezdtem volna, de Ő kinevetett, a madár még egyet szólt, s a csend-jég egy szempillantás alatt elolvadt, és a bizsergése is megszűnt létezni. A hajnal rám kacsintott, egy szellő mintha megsimogatott, volna s abban a pillanatban ezer meg ezre apró, fényes szilánkra tört szét. Lehelete elillant, s beterítette az erdők alját, simogató ködfüggönnyel, vére elpárolgott és befestette a keleti égboltot, hogy a hegyek méhéből véresen, szutykosan megszülethessen az új nap.

Az év leghosszabb napja kezdődött így.

Álltam, a ragyogó szimfónia végén, és nem mertem tapsolni én, az egyetlen néző. Az előadásnak vége, a lámpák kigyúltak, a nézők mehetnek haza. S elkezdődött egy új előadás: a reggel.

Arrébbtettem egy csigát az útról, aki velem együtt leselkedett. Letöröltem házáról a friss párát, ami cseppekben ült rajta, s folytattam utamat hazafelé.

Mellettem az erdőben csendben korhadtak a fák.