Az éti csiga

Az aljnövényzetben élő állatok - a növényekhez hasonlóan - a hűvös, nyirkos környezetet kedvelik. Ilyenek a csigák, amelyeket elsősorban esős, párás időben láthatunk.

A hazánkban élő csigák közül a legnagyobb és a legismertebb az éti csiga (147. ábra). Puhatestű állat. Száraz időben vagy veszély esetén egész testét behúzza a csigaházba, melyet a köpeny választ ki. A csigaház kanyarulataiban helyezkedik el a zsigerzacskó, amely az állat belső szerveit - köztük a kezdetleges tüdőt - foglalja magába. Váz nélküli puha teste fejre és haslábra tagolódik. Mozgásszerve a földigilisztához hasonlóan bőrizomtömlő. Az előrehaladást segíti, hogy a szájnyílás mögötti nyálkatermelő mirigy váladéka a hasláb alá ömlik. Az állat így  ezen csúszik tovább.  A fejen két pár tapogatót találunk. A rövidebbnek a szaglásban is szerepe van, a hosszabbak végén találhatók a szemek. Ezekkel azonban csak közelre és homályosan lát. A tapogatók kesztyűujjszerűen visszahúzhatók. Az éti csiga a táplálék tekintetében nem válogatós. Fűszálat, mohát, gombát, korhadó növényi részeket is elfogyaszt. Szájában felül redős állkapocs, alul pedig egy finoman fogazott reszelőnyelv helyezkedik el. Ezekkel morzsolja szét a növényi részeket.

Júliusban a csiga fejével üreget ás és ebbe rakja a borsszem nagyságú petéit. A tél közeledtével visszahúzódik a csigaházba, lezárja egy mészlapocskával és téli álomba merül.

Szinte minden erdőben előfordul, de leggyakrabban mégis a fenyvesekben él az erdei vöröshangya (148. ábra). Testfelépítése alapján ízeltlábú, rovar. Testéhez képest nagy fején találjuk a szagokra rendkívül érzékeny csápot, az összetett szemeket és az erős rágó szájszervet. A csápja segítségével szagnyomok alapján tájékozódik. Szájszervével ragadja meg a zsákmányát, sebet ejt vele, és ebbe fröcsköli a potroh méreganyagát. Ugyanezt a rágót fogószervként is használja, amellyel a táplálékot szállítja, vagy az ivadékokat cipeli. Rengeteg hernyót, férget pusztít el, de az erdő hulladékait és az állati tetemeket is eltakarítja.

Classis: GASTROPODA - CSIGÁK

A csigák szervezetére elsősorban a visszahajlás és csavarodás, majd a törzsfejlődés következő lépéseként sok esetben mutatkozó visszacsavarodás jellemző (lásd állatrendszertani tananyag). Egy darabból álló héjuk, házuk (testa) van, melybe a legtöbb csiga teljesen vissza tud húzódni. A ház egyes esetekben csökevényesedhet is. Ennek a folyamatnak különböző állapotát találhatjuk meg a ma élő csigáknál. Előfordul az, hogy a héj csupán megkisebbedik, az állat nem fér el teljesen benne, máskor már csak maradványa van meg kis lemez formájában, vagy éppen teljesen hiányzik. A ház alapanyaga rugalmas szerves anyag (conchin), melybe több-kevesebb mész rakódik be. A mész a házat keményebbé, ridegebbé teszi. Ha nagy a szervesanyag tartalma, akkor a ház szaruszerű, barna vagy üvegszerűen színtelen, átlátszó. A nagy mésztartalmú házak átlátszatlanok, rendszerint vastag falúak, s felületük (periostracumuk) nemritkán színes, rajzolatos.

A legtöbb csigafaj a házának morfológiai bélyegei alapján meghatározható. Ezért elsősorban a házra vonatkozó ismeretekkel foglalkozunk. Tudnunk kell azonban, hogy egyes esetekben a pontos meghatározáshoz anatómiai vizsgálat, elsősorban az ivarszervek vizsgálata is szükséges lehet.

A csigaház többé-kevésbé hosszú cső, melynek átmérője a kiindulóponttól továbbhaladva legtöbbször fokozatosan növekszik. (Egyes esetekben a kiindulópont után olyan hirtelen tágul ki, hogy pajzs- ill. kagylóteknőszerűvé válik.) Ez a cső rendszerint egy képzeletbeli tengely körül spirálisan csavarodott. Ha a csavarodás szoros, a képzeletbeli tengely irányában egy tényleges tengely (columella) jön létre. Ha azonban a csavarodás lazább, akkor a tengely irányában üreg keletkezik, melynek nyílását köldöknek (umbiliculus) nevezzük. A köldöknyílásra a szájadék belső szára (lásd később) ráhajolhat, azt részben vagy teljesen betakarhatja. Ilyen esetben félig, vagy teljesen fedett köldökről beszélünk. A csavarodás haladhat az óramutató járásával megegyező irányban (jobbra csavarodás) vagy azzal ellenkező irányban (balra csavarodás). A ház kiindulópontja (legidősebb része) a csúcs (apex), utolsó kanyarulata a nyílással, vagy szájadékkal (apertura) végződik. A nyílás szélét szegélynek (peristoma) nevezzük, mely nemritkán kihajló peremmé alakul, más esetben megvastagodik. Kihajlás, megvastagodás azonban csak akkor szokott létrejönni, ha a ház teljes nagyságát elérte, azt az állat tovább már nem növeli. Mind kifelé, mind befelé irányuló duzzanat a szájadék szegélyétől kisebb távolságra is kialakulhat. Egyes fajoknál a nyílásban egy vagy több lécszerű kiemelkedést, redőt vagy fogat (plica, dens) találunk. Ezek számának és helyzetének a meghatározásnál fontos szerepe lehet. Sok csigának héjfedője (operculum) van. Ez egy lemez, melyet a csiga a lába végének hátoldalán visel. Amikor az állat a házába behúzódik, a héjfedő a szájadékba illeszkedik, s elzárja annak nyílását. A héjfedő feltehetőleg a még kétoldali részarányos csigaős házának bal oldali feléből alakult ki, míg a tulajdonképpeni ház szerepét a jobb oldali felcsavarodott fél vette át. Ezt az elgondolást alátámasztja az is, hogy a legtöbb héjfedőn spirális rovátkoltság figyelhető meg, melynek lefutása a ház csavarodási irányával ellenkező. A ház annyi kanyarulatból áll, ahányszor az a tengelyt körülfutja. A kanyarulatokat együtt tekercsnek (spira) szokták nevezni, nem számítjuk azonban hozzá az utolsó kanyarulatot. A kanyarulatok egymással érintkező vonala a varrat (sutura).

A csigaház közel egy síkban is felcsavarodhat. Ilyen esetben laposnak nevezzük azt. Ha a csúcsrész kissé kiemelkedő, de a ház szélesebb, mint amilyen magas, akkor lapított és kúpos házról beszélünk. Gömbded a ház akkor, ha megközelítőleg olyan magas, mint amilyen széles. A tornyos ház, a magassága, vagyis a tengelye irányában megnyúlt. Orsó alakúnak az olyan tornyos házat nevezzük, mely legnagyobb szélességét - a szokásostól eltérően - nem az utolsó kanyarulatnál, hanem a középtájon éri el.

A héj felülete lehet sima, máskor különböző kiemelkedések díszítik. Ha apró pontszerű kiemelkedések alakultak ki a házon, úgy szemcsézettnek nevezzük. Vonalkázott a ház, ha a kanyarulatok irányára harántosan húzódó finom kiemelkedések vannak rajta, és bordázott, ha ezek a kiemelkedések erőteljesebbek. A kanyarulattal párhuzamos (hosszanti lefutású) kiemelkedések a rovátkák. Egyes fajok héjának felületén szőrszerű képződmények is lehetnek, melyek a periostracum nyúlványai. Ezek azonban könnyen lekopnak, letöredeznek.

A csigák elsődlegesen kopoltyúval lélegző állatok. Egy részük azonban szárazföldi életmódra tért át. Ezek köpenyüregének fala ún. tüdővé, légköri légzőszervvé alakult. A tüdőscsigák között vannak olyanok, melyek ismét vízi szervezetekké lettek, légköri légzőszervük azonban megmaradt, lélegzés céljából időnként a víz felszínére jönnek.

Hazánkban a folyó- és állóvizekben egyaránt jelentős számban élnek csigák. A szárazföldiek többsége a nedves, párás helyeket kedveli. Legtöbb a talajon, talajban, avarlevelek alatt, kövek alatt tartózkodik vagy a növények szárain, levelein húzódik meg. Száraz, napsütötte, meleg területeken csak kevés csiga fordul elő. Ezeket a rendszerint vastag falú házuk védi a kiszáradástól. A kiszáradást gátolja az a nyálka is, mely testfelületüket borítja.

A csigáink legnagyobb része zöld növényi anyagokkal táplálkozik, de vannak korhadékevők és ragadozók is közöttük. Élelmüket a reszelőnyelvvel (radula) morzsolják le.

Világszerte mintegy 110 000 ma élő fajuk van.